Western Experience 2011

Idén rendezték meg 16. alkalommal az Európaszerte híres Western Experience fesztivált Hollandiában. A helyszínnek helyet adó Brabanthallen egy kisvárosban, s-Hertogenbosch-ban található, Hollandia déli részén.

A két napos rendezvényről csak néhány táncostól hallottam, Marshal hozta fel az ötletet, hogy tartsunk velük és nézzük meg, hogyan 'csinálják' a nagyok. A honlapon alig volt információ, az is csak hollandul, úgyhogy Marshal történetére hagyatkozva rendeztem a repülőjegyeket és a szállást magunknak.

Bevallom, nem tudtam, mire számítsak. Azok, akik már megjárták ezt az utat az előző években, mindegyikük a témától átszellemülve annyit mondott, hogy fantasztikus, ide egyszer el kell jutni mindenkinek, aki valaha kapcsolatba került a linedance-szel.

Linedance Mekka - itt, Európában. Ezúttal nem hagyjuk ki!

Már pénteken, január 28-án kiutaztunk, hogy a környéken körbenézzünk, mielőtt bevetjük magunkat a western őrületbe. A reptéren szembesültünk azzal, hogy idén összesen mi négyen fogjuk képviselni Magyarországot. A pénteki nap Eindhoven, a Philips-gyárak miatt is elnevezett 'fény városá'-nak felfedezéséről szólt, egyszerű turistaként.

Szombat reggel nagy izgalommal készülődtünk a hotelszobában, vajon mennyire kell 'beöltözni' egy ilyen helyre? Melyik kalapra essen a választás? Olyan érzés volt, mint amikor első klubnapjaimra készülődtem régen minden hét keddjén. Akkor is, most is úgy éreztem, mintha a különc farsanggal átléphetek egy kicsit ebbe a színes kis-világba, elfelejtve a hétköznapok gyűrődését, gondjait.

20 perces vonat s-Hertogenbosch-ba, majd onnan kellemes negyedórás séta a rendezvényközponthoz, Brabanthallen-hez. Amikor közelítettünk, döbbentünk rá arra, hogy sokkal nagyobb maga a helyszín is, mint azt képzelni mertük. Óriási volt a fogadó terem is, ahol a kabátokat lehetett leadni, illetve a belépőket váltani.

Már a bejáratnál is álltak beöltözött cowboy-ok és cowgirl-ök, úgyhogy otthonosan éreztük magunkat. Az első nagy kapunál kaptunk egy részletes programleírást, hogy nevesítve is megtudjuk, mi fogad bennünket a két nap során. 4 oldalon át csak felsorolás és beosztások - plusz egy térkép: képzelj el egy lovaspályát - ilyen volt is - na ennek a méretét szorozd be hattal. Ekkora volt a helyszín, ahol lovas, autós és motoros bemutatók mellett 4 különböző méretű táncparkett a linedance-eseknek, több mint 300 stand az árusok számára, illetve 2 óriásszínpad várta a lelkes látogatókat.

Beléptünk. Muszáj volt megállni egy percre. Rengeteg ember, mindenki autentikusan öltözve, több korabeli 'polgári' ruhát viselő pár, standok balra és jobbra hosszú dupla sorokban, előre felé látszik az átjáró a következő helyszínre. Szemben pedig egy hatalmas táncparkett, ahol helyből 200 táncos elfér, körülötte sörpadok és legbelül a hatalmas színpad, ahonnan már hallatszott az élő country zene. A hatás egyszerűen leírhatatlan. Lesokkolt a látvány, mert egészen addig azt hittem, hogy már szinte mindent láttam már - ha élőben nem is, de akkor videókon - de rá kellett jöjjek, nem láttam még semmit.

Csak a helyszínt végigsétálni, úgy hogy nem áll meg az ember, kellett hozzá egy bő fél óra. Eredetileg úgy indultunk neki, hogy mindenre adunk időt, szép tervezett körutat csapunk, nehogy lemaradjunk bármiről is. Persze ezt végül nem tudtuk tartani, mert elragadt minden helyszín hatása.

Éppen a Henry Smith Band (GB) játszott a középső helyszínen. Persze hogy a táncparkett felé húzott a szívünk, néhány táncot fel is ismertünk, úgyhogy beálltunk. Együtt táncolni 150 emberrel, akik különböző országokból jöttek ide, még egy Cowgirls' Twist is magával ragadó élmény tud lenni.

Néhány dal és tánc után elkezdtük a körutunkat a standok között, de ez csak a baloldali átjáróig sikerült, mert ott pedig éppen indián táncbemutatót tartottak. A cowboy-ok persze nagyobb számban voltak jelen, mint az "ellenség" indián maskarások, de éppen ezért jóval feltűnőbbek is voltak a tollakkal díszített fejdíszekkel és csörgő kiegészítőkkel.

A leírás szerint éppen akkor kezdődött a western lovasbemutató, úgyhogy átrumliztunk a következő csarnokba, ahol fedett lovaspályát találtunk, előtte persze standok és cicomázott hotrod-ok. Felmentünk a tribünre, beültünk a 600 fős - mondanom sem kell: kalapos - nézőközönség közé. A western lovasok teljes díszben különböző feladatokat mutattak be, fiatal lovasok versenyeztek egymás ellen. Mindezek mellett tartottak egy rövidebb oktatást is, hogy mi a különbség az angol és a western lovaglás között, milyen főbb lovagló mozdulatsorokat ismernek a lovak és gazdáik. Engem személy szerint lenyűgözött, mert e téren igen hiányos a tudásom.

Több mint egy órát időztünk el a lovaspályánál. Visszafelé menet az indián színpadon éppen tánctanítás volt: Picnic Polka - vállat rándítottam, ezt ismerjük, úgyhogy menjünk tovább. Visszaérve az élőzenés helyszínre, már az Aces Again banda húzta a talpalávalót. Másik stand-útvonalat választottunk, hogy lássuk, mi mindent lehet kapni.

Itt minden volt, ami egy western-country őrültnek kellhet. De nem csak ruházat és kiegészítők, hanem bútorok, lakásdekorációk, autós kiegészítők, persze lovas-sporteszközök is voltak. Mindenhol óriási tömeg, ezrével hömpölygött a kialakított utcákon a sok kalapos férfi és nő. Volt, aki hozott magával kutyát is, voltak kerekes-székes, hímzett klubinget viselő résztvevők is.

Hatványozottan igaz volt az alapelv: nemtől, kortól, külső és belső adottságoktól függetlenül mindenki szívesen látott résztvevő, akiket összeköt a közös hobbi, sokaknak életstílus: a western stílus és a country zene.

Számomra külön érdekesség volt, hogy habár voltak szép számmal country zenészek és rajongók, de lovasok, kamionosok, motorosok is a helyszínen, mégis a legnagyobb részt a linedance-esek tették ki, és e végett az egész csarnok is elsősorban a táncosok igényei szerint volt kialakítva.

Ahogy felfedeztük a tánc-helyeket, második körben már meg tudtuk különböztetni a stílusokat is. A négy táncparkett közül a 'legkisebb' az indiános-féle volt, azon is elfért vagy 120 táncos egyszerre - hogy könnyebb legyen elképzelni, körülbelül ennyi aktív táncos van összesen Magyarországon jelenleg. Méretben második volt a színpad előtti, élőzenés parkett; itt mindig ad hoc jelleggel kezdtek el táncolni, éppen ami koreográfia eszükbe jutott a ritmushoz igazítva. Külön terem volt egy ennél nagyobb színpadnak, itt a tippem szerint kb. 250-300 ember férhetett el; ez a táncparkett volt fenntartva a new line-osoknak, ahol egész nap egy dj adta a zenét, illetve ha tánctanításra került a sor, kimondottan csak new line-t tanítottak. Ez a helyszín annyira nem volt szimpatikus - furcsálltam is, hogy mégis ekkora helyet szántak neki - mert a western stílus abszolúte nem volt érzékelhető. Hogy szemléletesebb legyen a példa: egyik tánctanítás Lady Gaga Bad Romance című számára ment.

A negyedik táncparkett volt a legnagyobb, ezt találtuk meg a leghátsó csarnokban. Amikor átmentünk ebbe a terembe, megkönnyeztem. A tánchelyen éppen kb. 900 ember táncolt egyszerre Rose Garden-t. A színpad elején egy kiemelt nagyobb dj-pult és színpad. Két kalapos dj tolta a zenéket egymás után folyamatosan, szünet nélkül. A táncparkett körül végig sörpadok, ahol a különböző csapatok foglaltak helyet. Csak sörpadból volt egy oldalon vagy 50 sor duplán, lehet elképzelés arról, hogy mennyien lehettek, ha alig találtunk magunknak szabad helyet. Ezen a helyszínen - attól függően, hogy mennyire álltak fel sűrű sorokban - nagyjából 900-1200 ember is tudott együtt táncolni. A terem legszélén végig standok, néhány feldíszített kamion, nameg kávés, hot-dogos bár.

Annyira fullon voltunk élménnyel már kora délutánra, hogy talán fel se fogtuk ezt a sok impulzust. Lehuppantunk az egyik sörpad szélére, egy német csapat asztalánál kértünk magunknak szabad helyet. Ekkor volt csak lehetőségem nagyjából körbenézni, hogy mennyi féle linedance klub vonult fel. Legtöbbjük hímzett ingben volt, de akadt olyan klub is, akiknek az ing mellett kabátka és közös mellény is volt. Kimondottan feltűnő volt az a klub, ahol az urak vajszínű ballonkabátban pörögtek, de mókás volt látni, hogy egy másik klubnál az övre csatolt fém bögre volt a közös.

Sok ország nevére emlékszem a 'hátakról'. Képviselték Ausztriát, Németországot, természetesen Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, Olaszországot, Svájcot, Nagy-Britanniát - de még Svédországból és Norvégiából is érkeztek, hogy átélhessék a western élményt beszűkítve két napba. Most már értitek, miért éreztem magam annyira picinek? Magyar honból 4-en voltunk csak, habár a plakáton az országunk neve ott virított, amire persze büszkék voltunk nagyon.

Talán a legjobb érzés az volt, hogy habár 'idegenek'-ként álltunk be táncolni, mindenki nagyon kedves, mosolygós és előzékeny volt irányunkba. Itt valóban értelmet nyert a linedance etikett: sorokban állni, figyelni a másikra, nem állni ki tánc közben, nem túlozni, és igen: a táncparkett szélén haladtak a páros táncosok körben, helyet kellett biztosítani nekik. Mindenki tudta, hogyan kell "viselkedni" és mindenkinek mindez játszi könnyedséggel és szeretettel párosult.

Gyönyörködtünk a különböző csinos ruhákban és kiegészítőkben, becsültük a csapatok összetartását és némelyek komoly tánctudását. Kirívóan viselkedni nem volt lehetőség, sem extra flancos lépéseket bemutatni az értő közönségnek, mert konkrétan azok a táncok mentek, amiket még kezdő időszakomban tanultam Marshal klubjában, a Footloose-ban. Most értettem meg, hogy miért ragaszkodott Marshal ezekhez az "alap" táncokhoz. De ez egyáltalán nem zavart: Chattahoochee-t táncolni 1200 táncos társaságában, a táncparkett közepén - leírhatatlan. Nem vagyok egy érzelgős típus, de ott sírva fakadtam.

Az első napi hektika végén este fájó lábakkal mentünk vissza a szállóba. Annyira magával ragadó volt a sok élmény, hogy konkrétan semmi másról nem is esett szó aztán. Második nap már úgy mentünk, hogy tudtuk, mire számítsunk; mégis teljesen más jellegű volt az élmény maga.

Az egyik kiemelt sztárvendég volt Scooter Lee, aki az Egyesült Államokból hozta a country érzést. Különböző időpontokban mindig más teremben tűnt fel, ahol elénekelt a közönségnek néhány dalt. A dalokra külön koreográfiák voltak, ezeket a dalok előtt letanították a profi tanárok, akikből négy volt a helyszínen és őket követve az ember felszívhatta magát sok új tánclépéssel. De tánctanítás nem csak Scooter Lee dalaira volt, hanem gépzenére játszott népszerű country nótákra is. Eddig azt hittem, hogy az eddigi tapasztalataim tánctanítás terén elegendőek és egész hatékonyan tudom átadni tánctudásomat. Hát, belepirulok a gondolatba, hogy ezelőtt miként próbálkoztam, mert itt megismerhettem a módszert, hogyan lehet hatékonyan, gyorsan és jól letanítani egy vagy több táncot.

Amikor már annyira telítve voltunk új táncokkal, átmentünk az élőzenés helyszínre, ahol lehengerlő country koncertet követhettünk végig; ezúttal az amerikai Two Tons Of Steel játszott. Mondanom sem kell, hogy nem bírtuk ki, hogy a séták során ne vásároljunk egynéhány western kütyüt, illetve ajándékot az itthon maradtaknak. Választottunk kalapot, tollas lógó kalapdíszt, fringe táskát. Ajándékba először az ott annyira népszerű szőrme-kulcstartót hoztuk volna, de végül maradtunk a pici, kézzel vart cowboy-kalapnál. Szívfájdalom volt otthagynom életem legcsodálatosabb övcsatját (de azóta megvan a holland kézműves honlapcíme, és úton a kirívó darab).

Millió és egy élményünk van, lehetetlenség lenne mindent elmesélni, de kettőt mindenképp szeretnék még itt megosztani. Az egyik a különc öltözettel kapcsolatos. A két nap alatt láttunk mindenféle öltözéket, de azt hiszem, a csúcs mégis a következő volt: 1,95 magas, skandináv alkatú és arcú úriember, sarkantyú a veszkócsizmán, farmer és bőr, rojtos lábszárvédő, díszes öv és övcsat, lóg rajta a fém bögre, hímzett bőrmellény, alatta kockás ing, fején természetesen kalap. De mégsem ezzel tűnt ki, hanem a nem kicsit egyedi további kiegészítőjével - ha lehet így hívni persze -, ugyanis a bal karján ült egy élő sólyom és úgy táncolt a cowboy, hogy a solyma végig vele maradt. Nálam ő volt a nyertes!

A másik - számomra igen hízelgő - élmény elég személyes. A második napon, amikor két tánctanítás közben ültünk a padon, megszólított egy profi fotós. Elmondta, hogy amszterdami stúdiója lett felkérve arra, hogy a fesztiválon készítsen a leginkább western feelinget sugárzó személyekről portrésorozatot; úgy ítéli meg, hogy egész megjelenésemmel beillek ebbe a körbe, és ha nem bánom, készít rólam néhány képet. Zavarba is jöttem, de persze nem mondtam ellent, mert megtiszteltetésnek tartom ezt a gesztust. Úgyhogy készült rólam néhány fotó, ami bekerül ebbe a sorozatba. Ha belegondolok, hogy a látogatói létszám ezen a rendezvényen meghaladta a 10.000 főt, szerintem ez nem kis dolog! :)

-Gogo